23, 24. rész

Sziasztok!

betegeskedés után megérkeztem , hogy 2 résszel örvendeztesselek meg titeket.
Hát elég szomorkás hangulatú, de tudjátok Tyler eléggé rossz bőrben van.
remélem azért tetszeni fog


23. Emma gondolataiban

Forksban tombol a nyár, a városkára jellemzően nincs túlzott napsütés és hőség.
Szerencsére így feltűnés nélkül mozoghatunk mi, vámpírok is.

Tyler állapota kezd egyre romlani, gyengébb és fáradtabb is mostanában.
Az esti futást is kiiktatta a programból, mert már nem bírja. Egy nagyobb séta is kifullasztja őt. Látom rajta idegesíti, hogy egyre kevesebb dolgot tud megcsinálni. Ettől gyakran feszült, de nagyon türtőzteti magát előttem. Nem akarja kimutatni, hogy mennyire gyenge, próbálja elviccelni, de én tudom, érzem, hogy mennyire zavarja őt. Próbálja mutatni az erőset, de a szeme elárulja, nem tud hazudni nekem.

Az iskolának már vége, néhány hete elkezdődött a vakáció. Már nagyon vártam, hogy elérkezzen ez az idő, szerelemem már egyre nehezebben tudta magán viselni a suliban a ,,nincs semmi bajom!” álarcot.
Nem akarja, hogy mások is tudjanak a betegségéről, nem akarja, hogy sajnálják, vagy másképp bánjanak vele ezért.
Tisztelem őt, amiért ilyen erős. Küzd, pedig tudja, hogy nincs esélye. (ő így tudja, egyenlőre).
Miattam tartja magát, hogy ne lássam őt szenvedni. Fáj látni, hogy egyre erőtlenebb és gyengébb.
Az arca egyre sápadtabb, szemei beesettebbek és sötét karikák húzódnak meg alatta.

Szinte már vele élek, többet vagyok nála, mint otthon. Otthon … ott vagy otthon, ahol a szíved van.
Szüksége van rám, nekem pedig rá. Szeretem őt! Szeretem és nagyon féltem.
Családom megérti ezt a helyzetet, hogy miért vagyok olyan keveset velük.
Nekem Tyler mellett a helyem. Néha magára hagynom, kell neki is egy kis idő nélkülem. Ilyenkor szoktam vadászni menni. Kicsit kieresztem a testemben felgyülemlő feszültséget és félelmet.

Éjjelente hallom, hogy nehezebben veszi a levegőt és fullad, ilyenkor mindig hozzábújok és simogatom, ettől megnyugszik. Szinte minden éjjel őrzöm az álmát, ébren bámulom őt a sötétben. Simogatom a haját és arról ábrándozok, hogy milyen jó lesz, ha végre ő is olyan lesz mint én, ha végre nem kell attól rettegnem, hogy bármikor elveszíthetem.
Annyira szeretem, mindennél fontosabb számomra.

Félek! Vajon, hogy fogja fogadni, ha megtudja, hogy vámpír vagyok? Akarja-e majd, hogy átváltoztassam? Ha nem akarja mi lesz?
Nem veszíthetem el! Ő a mindenem, ő az életem!

…

Délután eljöttünk a kedvenc helyére. Szeret itt lenni, és én is. Itt fekszünk a pokrócon és pihengetünk.
A hajam simogatja, miközben messzire mered a tekintete.
- Mire gondolsz?- kérdeztem tőle.
- A narancslés balesetre! Amikor Bob-ék mosókonyhájában megérintettél!- mosolyodott el- Teljesen elbűvöltél!
- A te hibád, túlságosan vonzó voltál, főleg póló nélkül!- válaszoltam könnyed hangon.
Nagyot sóhajtott és újra a távolba meredt.
- Nem akarlak elveszíteni!- mondta halkan.
- Nem fogsz!- hajoltam oda hozzá és lágyan megcsókoltam.




24.

Kedd van, hajnalodik már, az eget pirosra festik az első napsugarak.
Tyler még alszik, nehezen veszi a levegőt. Nézem meggyötört arcát és nagyot sóhajtok. Vajon meddig mehet ez még így? - kérdezem magamtól. Ma haza kell mennem, rég láttam a bátyám és a családom, kimásztam mellőle nehézkesen az ágyból és összeszedtem a holmim, nem szívesen hagyom itt.
Egy papír darabkát kerestem, hogy üzenetet hagyjak szerelmemnek.

,,Elmentem reggelizni, ha nem érek vissza délig, akkor ebédelni is! Puszi Emma :D”

A papírficnit a párnára tettem és egy apró csókot nyomtam szerelmem arcára. Egy apró mosoly jelent meg száján majd aludt tovább Tyler. Mindig nehéz szívvel hagyom egyedül, olyankor úgy szokott megölelni és csókolni, mintha az lenne az utolsó lehetősége rá.
Még egyszer rápillantottam és elindultam hazafelé.

…

A házunkba belépve megláttam bátyám a kanapén ülve, melléültem, mire ő átkarolta vállam.
Fejem vállára hajtottam és pihentem ölelésében, nagyon jól esett, nem kellett erősnek lennem, csak egyszerűen ültem, és hagytam, hogy előtörjenek belőlem a rejtett érzések.

- Nagyon félek Emmett!- súgtam bátyámnak.
- Nem lesz semmi baj húgi!- próbált nyugtatni.
- Mi lesz ha nem akar majd engem, ha megtudja az igazat rólam?- kérdeztem elkeseredetten.
- Az igazat? Kit érdekel? Szereted őt, ő is szeret téged, mi ebben a bonyolult?- igaza van bátyámnak, de ez nem ennyire egyszerű. Újra gondolataimba merültem, jól esett, hogy testvérem itt van mellettem.

Az egész délelőttöt Emmett társaságában töltöttem, kicsit kizökkentette szomorú gondolataim.
Megcsörrent a telefonom, összeszorult a gyomrom. Tyler anyukája hívott.

- Szia Emma! Tylert bevitték a kórházba, nagyon rosszul lett!- elfojtott síró hangon értesített szerelmem édesanyja. Hirtelen még a lélegzetem is elállt a rémülettől.
- Stabil az állapota, rengetek gyógyszert kapott! Csak szólni akartam, hogy tudd nem lesz itthon!- fejezte be már majdnem zokogva.
- Köszönöm, hogy szóltál Emily ( Ty mamájának neve)! Bemegyek hozzá!
- Semmiség kedvesem! Majd találkozunk!- és letette a telefont.
Percekig csak álltam egy helyben a telefonomat szorongatva. Nem lehet, még nem történhet meg, még nem mondtam el neki az igazat, még nem kérdeztem meg, hogy akarja-e …. Mennem kell!

Villámgyorsan összeszedtem magam és indultam is a kórházba. Emily útbaigazított Tyler szobája felé, és tudva, hogy megérkezett a váltás hazament. Szegény asszony, hihetetlenül sajnálom, kiült arcára az aggódás és a félelem.

Megkerestem a szobát és beléptem, Tyler épp aludt. Odasétáltam ágya mellé. Arca nyugodt volt és sápadt. A karjából csövek lógtak ki és egy gép folyamatosan mérte a szívverését. Borzasztó érzés volt így látni szerelmem.

Összeszorult a szívem hatalmas sóhajára. Megsimítottam arcát, de csak gyengéden, nem akartam, hogy felébredjen.
Leültem az ágya melletti székre és néztem őt. Annyira szeretem, nem veszíthetem el! Ha felébred beszélnem kell vele, nem húzhatom tovább az időt!