17. Lebegés

Sziasztok!

Itt a friss!
Jó bulizást estére, és lehetőleg detoxmentes évkezdést kívánok mindenkinek.
puszi
Léna

Emma szemszögéből, hát ez is elég depis. bocsi :D


Emma szemszöge:
- Emma beteg vagyok! Gyógyíthatatlan! Szép lassan leépülök és meghalok, nem akarom hogy végig kelljen nézned!- mondta elhaló hangon Tyler.

Hirtelen nem is fogtam fel mit mondott, majd eljutottak agyamba a kimondott szavak.
Nem az nem lehet! Elszállt karomból minden erő, ernyedtem hullott testem mellé.

- Meg akartalak ettől kímélni, de nem hagytad! Sajnálom!- mondta, majd elment.

Nem tudom felfogni. Ez nem valóság, ez csak egy rossz tréfa. Nem, Tyler nem lehet beteg, nem halhat meg.
Kétségbeesés úrrá lett rajtam, remegni kezdtem, sírni akartam.
Szavai visszhangoztak fülemben,... beteg vagyok,... gyógyíthatatlan, ...leépülök, ...meghalok …. Újra és újra hallottam.

Nem! Ez nem lehet! Nem! Kezeimet tördeltem megoldás után kutatva. Carlisle biztos tudna segíteni rajta, nagyon jó orvos. A francba biztos látta már több orvos is. Mit csináljak? Mit tegyek? Nem veszíthetem el!

Elindultam az erdő felé, céltalanul mentem előre. Néhány utamba kerülő fa látta kárát. Idegességemben, hatalmasat sújtottam le rájuk, de még mindig nem éreztem az enyhülést.
A gyomrom görcsbe rándult, liftezett.
Az agyam megállás nélkül kattogott. Nem lehet!
Kell lennie megoldásnak!
Az őrület határán vagyok, kétségbe vagyok esve. Mit csináljak?

Tehetetlennek érezem magam, mit ér az erőm, ha nem tudom megmenteni, akit szeretek? Mit ér az életem, ha meg fog halni az, akiért érdemes élnem.

Bánatomban hatalmasat kiáltottam, olyat, hogy beleremegtek a fák. Az erdő visszhangozta keserű üvöltésem, a környező fákról felreppentek a madarak és menekültek.
Lerogytam a földre, könnyek nélkül zokogtam fel, testem rázkódott az fájdalomtól.


Felpattantam és futásnak eredtem, ez mindig jobb kedvre derített, kiértem a tenger partjához vezető szakadékhoz.
Nem segített a futás, fájdalmam égetett, széttépte a lelkem.
Bárcsak tudnék sírni, bárcsak ki tudnám adni magamból ezt a mérhetetlen kínt.
Nincs remény!
El fogom veszíteni őt!
Belevetettem magam a tengerbe és kifulladásig úsztam.

…

Nem tudom hol vagyok, valahol a sós vízben. Izmaim teljesen el vannak ernyedve, nem tudom megmozdítani magam.
Kimerültem, a testem is és ami rosszabb a lelkem is.
Mintha egy tank ment volna keresztül rajtam, ripityára törve szívem. Hatalmas ürességet és fájdalmat éreztem. Nincs értelme semminek! Az egész élet egy nagy szívás!
Hagytam, hogy sodorjon az ár, nem ellenkeztem. Minek? Nem sietek sehová. Ha szép lassan elsüllyedek és beépülök az iszapos tengerfenékbe sem érdekel.

Felidéztem az első találkozást, amikor megpillantottam a kocsija mellett az iskolánál, Bob buliján a hintaágyas esetet, az őszi bált, az első csókot, a sokadik csókot, az ölelést, a figyelmet és kedvességet.
Megint belém mart a keserűség.

Nem tudom mióta lehetek itt, az idő olyan lényegtelen tényező, semmi sem számít már, Tylert elveszítem, és nem marad semmi ami igazán fontos lenne számomra.